Tizedannyira rendített meg, mint Tar Sándor esete

Hrabal a trónon

  Február 3-án tízenhárom éve meghal Hrabal. Előtte tíz évvel 87-ben, harminckét együtt töltött év után elhagyja a felesége. Meghal. Ha azt mondjuk Hrabalra, hogy csoda, az asszony is csoda. Itt a neve, ne hagyjuk névtelenségben: Eliska Plevova. Hrabal tíz éve – sikerek ide, sikerek oda, meghívások és díjak és sörök az Aranytigrisben amoda – a gyötrelem maga. Eliska töretlenül hisz Hrabalban. Hihet is, kéziratból ismeri az olvasó elé csak évtizedekkel később kerülő világhíres regényeket.
   Azt mondja neki: Bohumil, ne menj dolgozóba, írj. Eltartalak, csak írj.
   Ez történik. Negyvenkilenc, amikor megjelenik első könyve, egy elbeszéléskötet. Siker. Egy évre rá a következő. Ájult siker. Ettől begörcsöl. Képtelen írni. Egy évre leáll, aztán érkezik a "vonatok", ami a hírnevet hozza magával.

  Film, díjak, Oscar. Bejárja a világot. Az összes nagyvárost, Berlin, London, New York, Párizs, Bécs, viszi, repíti A szigorúan ellenőrzött vonatok elképesztő sikere. Minden, ami csak kell. Éppen ebből van elege. Érdekes, de van ilyen. Az író magányos szakma. A folyamatos parádézás, a nyíltszíni tapsok, a vasfüggöny a színészek, a politikusok és a brókerek privilégiuma. Hrabal írni akar. Töltekezni. Lenni, ahogyan addig.

  A hatvannyolcas "emberarcú szocializmus" aztán odaver a szabad szellemnek, az elfogadó kultpolitikának. Hrabal szilencium alá kerül. Megtanulhatja, a siker viszonylagos valami, ha a politika bilijében születik. Kivágják a könyvesboltokból, a könyvtárakból. Visszatér az asztalfiókhoz, van benne gyakorlata. (Klikk és tova: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/940)