Ne beszéljünk mellé. Amikor az ember ilyesfélét olvas, hogy: Áprily Lajos, posztumusz Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, író, műfordító, hangsúly a posztumuszon, eltűnődik, talán a felkentek újra a kitüntetett halála után ismerték fel az értékét? Hogyan történhet meg ez a felkentekkel? Hogyan nem jobbak, képzettebbek, empatikusabbak a felkentek, hogyan nem jövőbelátók?

   Ha még csak erről volna szó 2008-ban. Alig van ember, akit elbűvölne a líra formatökélye, a kor alkalmatlan, hogy értékelje a "tiszta lelkű, szerényen, sőt szemérmesen nagy műveltségű, egyértelmű világossággal gondolkodó és érző művészembert". Minthogy a világ másról szól. Nem a Nyugat harcos, vagy kevésbé harcos első és második nemzedékéről, és főként nem Áprilyról.

   Erdélyi születés, brassói protestáns család, Kolozsvár egyetem, Nagyenyed tanár (+ két fűzfa). Kötettel későn, harmincnégy évesen jelentkezik. Már itt alapozza, hogy életében ne nagyon kapjon értékes díjat. Nem jobboldali, nem baloldali, nem népies, nem urbánus, nem kormánypárti, nem ellenzéki. Soha nem. Nem bandatag, nem szövetséges, nem tagja egyetlen vállat válnak feszítő csoportnak sem, csak költő. Sütheti. Ez nem megy a kommunizmus előtti korokban sem.

   A kékcédulás parlamenti választások után vége annak is, hogy verseit iskolákban, szavalóesteken olvassák, és hogy sikeres verseskönyveket ír. Sikereseket, de nem balhésakat. Botrány nélkül nincs igazi siker - akkoriban sem. Áprily irtózik a botránytól, márpedig a kommunista hatalomátvétel minden porcikájában botrány, nem beszélve az irodalomról, Rávai Józsefről, Keszi Imréről és bandájáról. Áprily Lajos műfordításból él. Hogy ez neki jó, netán elégedett, nem tudni. Fordít az orosz irodalomból, fordítja Majakovszkijt és kortársait, Ibsent, Schillert, fordít és fordít, abból él.

   Abból él, hogy fordít, itt a szomszédomban, a Duna-kanyarban, a gyönyörű, és mindentől távoli Szentgyörgypusztán. A szakma, a felkentek a hatvanas években fedezik fel, jé, szentséges egek, van itten egy költő, túl a Bajca utcán, a belvárosi irodalmi kávézók, a szerkesztőségek lágy öblén, aki mindent tud a költészetről. Ekkorra vége a szocreálnak, bár búcsúzóul rúg néhányat. Vége Révai elvtárs regnálásának is, Aczél György elvtárs regnál, aki úgy tartja, mint a főnöke, "Aki nincs ellenünk, velünk van", és valahogy beszuszakolja Áprilyt a saját maga felállította három T (tilt, tűr, támogat) harmadik T-je alá. Évekbe kerül, amíg olyan kritikusi rajongást generálnak köré, hogy jöhessenek a díjak. De Áprily már öregember. "Majd alszom perjefű alatt. / Idő nem űz és gond nem él. / És nem történik semmi sem. / Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél" – írja kései versében, a Hívogat a szélben. A rajongást éppen úgy viseli, mint a kiszorítottságot annak pontos ismeretében, hogy az irodalom, amint a benne mindig meglévő politikai idiotizmus szintje kiugróan megemelkedik, vonzza a kóklereket, a zsiványokat, a haszonlesőket. Őt ez akkor már nemigen zavarta. Nézte a Dunát, és lélekben otthon járt Erdély hegyein.

   Ha ilyen marad az idő, lehet, legurulunk a Duna mentén a gyerekekkel, szalonnát sütünk valahol az Áprily-völgyben, forrásvizet iszunk hozzá, és lerakunk kis csokor maradék krizantémot a sírjára a visegrádi temetőben. Hogy ha nincs is, nem is létezik ma Áprily Lajos, csak félhangon, a fiúk azért ne felejtsék el, ott jártunk, és ahol jártunk, ott alszik.